szerda, november 14, 2018

"Kerüld a pereskedést. Törekedj kompromisszumra, amikor csak lehetséges... ha papíron nyersz is, ténylegesen veszíteni fogsz: tiszteletdíjat, költségeklet és időt."
Abraham Lincoln

dr. Szlávnits László [1]

Mediálni vagy nem mediálni? [2]
Az angol jogfejlődés irányai a legújabb precedensek fényében

 
 Lassan-lassan a hazai ügyvédség többsége számára is ismerős fogalommá válik a mediáció, mint az ADR (azalternatív jogvitarendezési módszerek) egyik, Magyarországon vadonatúj formája. A legismertebb és hazánkban is évtizedek óta sikerrel alkalmazott ADR-metódustól, a választottbíráskodástól eltérően a mediáció alapvetően nem jogi processzus, hanem egy olyan eljárás, ahol a jogvitában érintett felek egy semleges, tőlük független személy, a mediátor közreműködésével, közösen alakítanak ki egy olyan kompromisszumos megállapodást, amelyet a maguk számára tisztességesnek és elfogadhatónak találnak és amelyet, éppen ezért, önként végre is hajtanak.Magyarországon a mediáció formális lehetőségét - bizonyos előzmények után - a közvetítői eljárásról szóló 2002:LV. tv. teremtette meg. Világos, hogy a mediációs törvény ez év márciusi hatályba lépését követően eltelt időszak alatt még nemigen volt alkalom arra, hogy akár a jogintézményről magáról, akár a mediációs tevékenységről, de akár az ügyvédek, jogi képviselők mediációhoz való viszonyáról tapasztalatok halmozódjanak fel: hazánk e jogintézmény működtetésének területén még gyermekciőben sem jár - abszolút “újszülöttek” vagyunk, számunkra ezzel az intézménnyel kapcsolatosan minden újdonság.
 
Éppen ezért van kiemelkedő jelentősége annak az elméleti és gyakorlati tapasztalatnak, amelyet a mediációt már évtizedek óta sikeresen alkalmazó jogrendszerek felhalmoztak. Az eredendően távol-keleti (kínai-japán) vitarendezési módszert a nyugati világ számára a II. világháború után az amerikaiak “fedezték fel”, az Unióban pedig az Egyesült Királyságban tekinthet vissza a leghosszabb, mintegy húsz éves múltra. Ez alatt a két évtized alatt az Egyesült Királyságban, de különösen Angliában és Walesben vált a mediáció igazi sikertörténetté. Ehhez persze arra is szükség volt, hogy az angol bíróságok, a perrendtartási szabályokkal is ösztönözhessék a feleket: jobban járnak, ha jogvitájukat mediáció útján oldják meg, s csak ennek biztos sikertelensége esetén fordulnak bírósághoz. Ezeket a lehetőségeket az 1985-ös angol civil perrendtartási reform, a CPR hatékonyan biztosította.  A magyar Pp. legutóbbi módosításakor a 121. § (1) bekezdésébe beiktatott f) pontról sokan csak akkor szereztek személyes tapasztalaton alapuló tudomást, amikor keresetlevelüket a bíróság érdemi vizsgálat nélkül elutasította, mert nem tájékoztatták a bíróságot: volt-e a vitában álló felek között közvetítői (mediációs) eljárás folyamatban? Magyarul:megkísérelték-e a jogvita peren kívüli, mediáció útján történő megoldását? A jelenlegi jogszabályi körülmények között a 121. § (1)bek. f) pontnak eleget lehet tenni egy szikár, alig bővített kijelentő mondattal (“... mediációs eljárás volt / nem volt folyamatban...”). Érdemes azonban kitekinteni az Unióba, hogy lássuk, röpke néhány év után körülbelül hová fogunk mi is eljutni, s milyen fő trendek érvényesülnek ezen a robbanásszerűen fejlődő jogterületen.

Az alábbiak megértéséhez tudni kell, hogy az angol polgári perjogi szabályok  szerint a polgári ügyek jelentős részénél a felek csak akkor fordulhatnak bírósághoz, ha a mediációs jogvitarendezés minden ésszerű lehetőségét kimerítették, egy másik részénél pedig az ügy érdemi tárgyalása előtt a bíró, megfelelő határidő tűzésével, felhívja a feleket, kíséreljenek meg mediáció útján megegyezni, s csak akor jöjjenek vissza, ha ez nem sikerülne.

A pernyertes is viselheti a perköltségeket ?
Az angol polgári perjogban (is) triviális szabály, hogy általában a pervesztes fél köteles viselni a perköltségeket, különös tekintettel az ellenfél ügyvédjének díjára. Ezt a sokszáz éves szabályt törte át Brook, Walker és Sedley bíró a nagy port felvert Dunnett vs. Railtrack (2002) ügyben. A Cardiff Megyei Bíróság előtt folyt ügy tárgya az volt, hogy Mrs. Dunnett farmján legelésző lovai, egy nyitva felejtett kerítéskapun át kiszabadultak az elkerített legelőről és a közvetlenül a farm mellett futó vasúti pályára tévedtek, ahol a London-Swansea expressz-vonat három jószágot halálra gázolt. A perben a felperes Mrs. Dunnett azt állította, hogy a balesetért a Railtrack vasúttársaság a felelős és kártérítést kért elpusztult lovaiért. Az elsőfokú eljárásban a bíró erőteljesen tanácsolta (“strongly encouraged an attempt at alternative dispute resolution...”) a feleknek, hogy próbálkozzanak a mediációval. Mrs. Dunnett, aki ügyvéd nélkül, személyesen járt el, hajlott is erre, ám a Railtrack jogtanácsosai, abszolút biztosak lévén a per számukra kedvező kimenetelében, gondolkodás nélkül visszautasították a mediációban való részvételt. Miután Mrs. Dunnett mind elsőfokon, mind a fellebviteli eljárásban vesztett, a Railtrack előterjesztette igényét az ügyvédi költségekre. Ekkor jött a meglepetés: a jól ismert szabály szerint Mrs. Dunnettnek, mint pervesztesnek meg kellett volna térítenie a Railtrack ügyvédeinek (vélhetőleg tetemes) munkadíját, Brook, Walker és Sedley bírók azonban áttörték a számtalan precedensből épített évszázados falat és elutasították a vasúttársaság perköltségigényét. Brook bíró indoklása szerint egy képzett mediátor egészen biztosan ki tudott volna alakítani egy tisztességes megoldást (“amicable solution”) és semmi szükség sem lett volna a bíróság igénybe vételére. Az ítélet után Mrs. Dunnett ügyvédje, aki a másodfokú eljárásban pro bono látta el az asszony képviseletét, levelet intézett mindhárom bíróhoz, melyben így ír:  "Szeretném megerősíteni, egyetértek Önökkel az ADR hasznosságát és szükségességét illetően. Ha a Railtrack , az eljárás bármely szakaszában, akárcsak egyetlen szóval is jelezte volna: sajnálják, ami Mrs. Dunnettel történt, azonnal ejtettük volna a követelésünket. Ez a per sohasem szólt a pénzről... végig egészen másról volt szó.”

 A Dunnett vs. Railtrack üzenete világos: nem számíthat költségei megtérítésére az a pernyertes fél, aki ésszerű ok nélkül utasítja el alternatív jogvitarendezési metódus, pl. a mediáció útján történő megállapodás kísérletét.  

Minden áron mediáció?

Azt a cezúrát, hogy hol húzódnak a mediáció visszautasíthatóságának határai, a Hurst vs. Leeming (2002)  ügyben húzta meg az angol bíróság.
 Hurst úr - maga is ügyvéd - társasági vitába keveredett saját ügyvédi irodájának többi partnerével. Miután Hurst nem volt hajlandó peren kívül egyezkedni - biztosnak érezve pozícióját - beperelte cégtársait. A pert első fokon, még külső jogi segítség igénybe vétele nélkül, simán elvesztette. A fellebbezési eljárásban Hurst urat már Leeming QC[3]barrister képviselte, az előbbi szerint nem elég hatékonyan, így Hurst, amikor már ebben a perben is vesztésre állt, és fenyegetett a Leemingnek megfizetendő tetemes perköltség réme, ajánlatot tett Leemingnek a jogvita mediáció útján való megoldására. Leeming QC, nem meglepően, elutasította Hurst mediációs ajánlatát és öt pontban foglalta össze a bíróság számára, hogy miért döntött így - figyelemmel a mindössze három hónappal korábban hozott Dunnett vs. Railtrack ítéletre is.  Lightman bíró nem akceptálta Leeming azon érveit, amelyek a már felmerült és jelentős összegű ügyvédi munkadíjat, Hurst érveinek komoly(talan)ságát illették. Egyetértett viszont azzal az érvvel, hogy Hurst úr notórius pereskedő személyiségében rejlő okok miatt egészen bizonyosan nem lehetett volna arra számítani, hogy - a Leemingnek fizetendő ügyvédi honorárium nagyságáról szóló vitában - Hurst úrral ésszerű időn belül megállapodás szülessék. Ebből eredően, indokolt Lightman bíró, miután semmilyen ésszerű és reális lehetőség nem volt a jogvita mediáció útján történő megoldására, Leeming QC jogszerűen utasította vissza Hurst ügyvéd mediációs eljárásra vonatkozó ajánlatát.    A Hurst vs. Leeming fényében a szakirodalom azt ajánlja, hogy (i) sohasem azt kérdezzük, miért mediáljunk egy jogvitát, sokkal inkább azt: miért ne, mi szól esetleg ellene? Emellett (ii) vizsgáljuk meg: van-e reális esély a sikeres megegyezésre és (iii) alkalmas-e a másik fél személyisége a mediációra? Mindemellett (iv) felettébb érdemes mérlegelni: lehet ugyan, hogy az esetek csekélyebb részében a mediációs ajánlat visszautasítása kiállja az akkurátus bírói kontroll próbáját is, ám az esetek döntő többségénél a visszautasítás bizonyosan komoly - pénzben is kifejezett - bírói rosszallást vált majd ki, ezért kerülendő.

 A Dunnett - és a Leeming-elvekből leszűrhető a jogfejlődés trendje: minden ésszerű érv arra mutat, hogy a jogvitákat lehetőleg ADR, különösen pedig mediáció útján kell megkísérelni megoldani, hacsak valamilyen, nagyon komoly érv nem szól ez ellen. A cikkben ismertetett két precedensnek Magyarországon természetesen közvetlen hatása nincs. Nem kétséges azonban: a 2002:LV. törvény 2004/5-ben esedékes novellája során nem lenne célszerű figyelmen kívül hagyni annak az uniós tagállamnak a gyakorlatát, amelyiknek a legnagyobb tapasztalata halmozódott föl a mediáció terén.

[1]  Ügyvéd, akkreditált mediátor
[2] Megjelent a Pesti Ügyvéd c. lap 2003. októberi számában
[3]  QC= Queen’s Counsel (Királynői Tanácsos), a több évtizede makulátlan praxist folytató ügyvéd (barrister vagy solicitor) szakmai megnevezése

Csatlakozna hozzánk?

A Mediációs Szakkollégium nyílt szervezet, amely a soraiba várja mindazokat a kollégákat, akik a Budapesti Ügyvédi Kamara tagjai és az IRM által nyilvántartásba vett mediátorok.

További felvilágosításért keressék
Ez az e-mail cím a spamrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát. elnököt
vagy Ez az e-mail cím a spamrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát. titkárt.

Bankszámlaszám

BÜK-Mediációs Kollégium 10918001-00000007-20950003

Belépés

Tagoknak

Amennyiben még nem tag, a belépés előtt kérjük, regisztráljon!